A második év
Kedves Olvasó!
Ismét szélsebesen eltelt egy év. Sokszor eszembe jut, amikor édesanyám azt mondta nekem, hogy "élvezz ki minden pillanatot az életben, mert ha egyszer gyereked lesz, hip-hopp elrepül majd az idő". Nos, ezt szinte teljes mértékben aláírom.
Ebben az évben is rengeteg változás történt velünk. Nem is nagyon részletezem, mert aki követ Instagramon, az nagyjából tisztában van vele. Lényeg a lényeg, hogy merőben megváltozott az életünk. minden nap kihívás elé állított bennünket a vírus-helyzet és az, hogy logisztikailag meg kell oldani, hogy a családunk 3 városban él "egyszerre". Igyekeztünk eleget tenni, minden elvárásnak és közben menedzserelni a jövőnket. Egyre nehezebb volt megfontoltan, jó döntést hozni, hiszen egyikünk sem látott bele a jövőbe és nem tudhattuk, hogyan alakul majd a helyzet. Így összegzésként úgy látom, a helyzethez képest ismét a lehető legkompromisszum képesebb döntést hoztuk (mégha ez akkor nem is tűnt úgy mindenki számára).
Gyereknevelés szempontjából, úgy éreztük, hogy Oliviának a legjobb, ha itt (Ausztriában) kezdi el a bölcsödét, amit szerencsére még a tavaszi szigorítások előtt el is tudnunk intézni. Sikeresen felvételt nyert a városi önkormányzat által üzemeltetett óvodába. A nyarat ezután ingázással töltöttük. Csak úgy pakoltuk a kilómétereket az autónkba. Ausztria-Zalalövő-Nagykanizsa. Általában ez volt a sorrend. Közben mindenki nagy útkeresésben volt, hiszen Zolit felvették arra a munkahelyre, ahova már réga szeretett volna bekerülni (és nem mellesleg megjegyzem, hogy ezzel kinyírta a kedvenc éttermünket), mert hogy pont oda szerett volna. Persze nagyon örülök neki, hogy sikerült olyan helyre kerülnie, ahol 100% -ig megbecsülik a munkáját, folyamatos motivációs tréningeket tartanak és a lehehtő legcsaládbarátabb időbeosztásban dolgozhat, igazodva a mi kis "vándor" életünkhöz.
Sajnos én nem tudtam újra elhelyezkedni a szakmámban és a volt munkahelyemen. Itt tudatosult bennem az, hogy egy anyának mennyivel nehezebb GYES után vissztérni a valós életbe és újra munkába állni. Egyszerűen lehetetlen volt a munkabeosztást összeegyeztetni az otthoni teendőimmel (gondolok itt a gyerek felügyeletére és hogy mindkét szülő vendéglátásban dolgozik). Bár nem tűnt olyan vészesnek a helyzet és a volt munkaadóm is rugalmasnak bizonyult, végül a covid járvány miatt mégsem tudtam elvállalni az állást. Mert egy anyának mindig kell arra gondolnia, hogy ha visszamegy dolgozni, ki vigyáz majd a gyerekre, ha beteg lesz (és lesz, SOKSZOR), hogyan oldja meg a hétvégéket, ha mindkét szülőnek ugyanúgy dolgoznia kell és nincs egyetlen rokon sem a közeben, a nagymamák is szinte 100 km-re. Ki hozza és viszi a gyereket a bölcsödébe, és természetesen nem utolsó sorban, miből lesz minden kifizetve.
Egyszóval számomra a vendéglátás, mint lehetséges opció kilőve. És hogy őszinte legyek, a jó fizetés és a borravaló sem csábított már vissza a szakmába. Szerettem volna valami olyasmit csinálni, ami örömmel tölt el és boldoggá tesz. Valami olyanba kezdeni, amiben teljesen át tudok szellemülni és nem érzem kényszernek, hogy minden nap azzal kell foglalkozom. Olyasmibe akartam belevágni, ami igazán közel áll a személyiségemhez, amiben maximálisan ki tudom használni a kreativitásom lehetőségeit. Mindezek mellett természetesen gondolnom kell arra is, hogy a lehető legcsaládbarátabb munkahelyen tudjak elhelyezkedni. A lehetőségek tárháza adott, de mégis olyat kell választani, ami minden kritériumnak megfelel. Így a rengeteg opció közül 2 dolog mellett dötöttem, de ezekről majd egy későbbi blog bejegyzésben írnék részletesebben.
Olivia pedig napról napra cseperedett és egyre önállóbb lett, kinyilt számára a világ. Egyre jobban előtérbe került, milyen a szemilyisége. Minden nap egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de már nem csak úgy, mint baba és mamája, hanem úgy is, mint anya és lánya. Sok mindent megért már és ki is tudja fejezni magát, nem csak a viselkedésével, de szavakkal is egyaránt. Nagy mérföldkő volt számunkra, amikor elkezdett beszélni, hiszen nem tudtuk, hogy melyik nyelv lesz számára a kényelmesebb. Mivel az elejétől kezdve folyamatosan két nyelven beszéltünk hozzá, magyarul és németül is. Voltak kétségeim ezzel kapcsoltban, hiszen Olivia meglehetősen későn, 22-23 hónapos korában kezdte el használni a szavakat, addig épp hogy csak 4-5 szót mondott és inkább mutogatással kommunikált. Persze én, mint az édesanyja szavak nélkül is tökéletesen megértettem őt, de azért szerettem volna, ha minél előbb hallatja a kis hangját és elkezd csacsogni. Na, azóta bezzeg be nem áll a szája. Aztán a bölcsödében arra jutottunk, hogy mivel ott mindenki németül kommunikál vele, lehet jobb lenne, ha azt erősítenénk. De a lehető legjobb tanácsot kaptam akkor, amikor azt javasolták, hogy ne erőltessem mindkét nyelvet, hanem elöszőr tanulja meg magát 100%-osan kifejezni az anyanyelvén és meglátom, a többit majd megtanulja a csoportban. Hiszen ott úgyis kénytelen lesz németül beszélni, ha azt akaja hogy megértsék. Így is lett. Itthon azóta magyarul beszélünk vele, a csoportban pedig németül. Mondanom se kell, hogy azért van a gyerek fejében egy kis kuszaság, mert van néhány szó amit szivesebben mond ki németül. De bízunk abban, hogy ez később csak a javára válik majd.
Sokan kritizálják, azokat a szülőket, akik nem maradnak otthon maximális 3 évet a gyermekükkel, mondván, hogy "az minek szült gyereket, ha után lepasszolja a bölcsibe és hagyja hogy napi 6-8 órában idegenekkel legyen a gyerek". Én is megkaptam már ezt a véleményt. Nos, ezzel kapcsolatban én minden anyának tiszteletben tartom a döntését és a véleményét. Van, aki számára az anyaság jelenti a kiteljesedést és maximálisan elégedettek az anyaság szerepével. Azt is maximálisan kihasználják, hogy amíg csak lehet minden időt egymással töltenek és maguk tanítják őket. Nincs ezzel semmi probléma, mind máshogy csináljuk. Én nagyon örülök annak, ha valaki ettől boldog és támogatom is azokat a barátnőimet, akik ezt az utat választják. Vannak olyan anyák is, akik muszájból iratják bölcsödébe a gyermeküket, mert vissza kell térniük dolgozni, vagy éppen tanulniuk kell a terhesség és az anyaság miatt halasztott egyetemi vizsgákra. Mind ismerjük a gyermekünket. Tudjuk, mi a jó nekik és mindig az ő érdekeiket tartjuk szem előtt.
Nagy dilemma volt ez számunkra is, hiszen ismerjük a gyermekünket. Tudjuk milyen személyiség. Láttuk napról napra, hogy mi már kevesek vagyunk neki. Egyszerűen lehetetlen volt őt naponta 6-7 órán át lekötni valamivel, úgy hogy mellette minden más dologgal is foglalkoznom kellett. A lányunk egy örökmozgó, hiperaktív, barátságos, társaság kedvelő személyiség. Nem tudom beültetni egy mese elé, mert az csak 5-maximum 15 percig érdekli, sem valami kreativ dolgora rávenni, mert a vége mindig csak egy hatamlas káosz. Ő olyan, mint a szélvész, néha még 4 szem és 8 kéz is kevés lenne hozzá. A napi 2-3 órás séta sem fárasztotta le és minduntalan azzal az érzéssel kellett szembesülnöm, hogy én (nem mint az anyukája) mint társaság kevés vagyok neki. Végül a bölcsöde mellett döntöttünk és ahogy gondoltam, a lehető legjobban tettük ezt. Természetesen voltak nehézségek az elején, hiszen nehezen viselte, hogy idegen felnőttekkel van, de szerencsére a gyerekek társasága hamar megszeretette vele az új környezetet. Azóta persze boldogan megy minden reggel a csoportba és hatalmas vigyorral jön haza. Alig várja, hogy másnap újra mehessen, ahogy ő mondja a "néni"-khez. Minden nap elmondja, hogy kik a barátai, kikkel szokott játszani és el is tudja mondani a nevüket. Ölelgetik-szeretgetik egymást, mintha testvérek volnának. A minap még sirtak is a kis barátnőjével, mert Oliviáért hamarabb mentem aznap. Szivesen ül le velük rajzolni, építeni, autózni és babázni. Minden falatot szívesen megoszt a társaival és kedvesen vigasztalja őket ha az egyiknél eltörne a mécses.
Alapjában véve én is sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, hiszen több időm jut arra, hogy valóra váltsam az álmaim. Több időt szánok a mentális és fizikai egészségemre, ezáltal én is nagyobb harmóniában tudom megteremteni a családi légkört. Úgy érzem, már nem csak, mint anya funkcionálok, hanem végre újra visszanyertem önmagam, aki a szülés előtt voltam. Fontos, hogy mindenki megtalálja az útját és boldogsággal töltse el a jelen. Sokszor modják "boldog anya, boldog baba", nos ez később sem veszíti el értelmét. Remélem, végül minden értelmet nyer és beigazolódik, hogy jól döntöttünk, de ez még úgyis a jövö zenéje. Addig is megpróbálunk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy a mindhárman jól érezzük magunkat a börünkben.
famousflora