Család leszünk

Kedves Olvasó!

Első blog bejegyzéshez méltón talán illene egy kis kerettel beszámolnom, hogyan is lettünk mi egy család.

Sokáig csak ketten voltunk a párommal és nem is terveztünk még gyerekeket. Illetve igen, de inkább a távoli jövőben. Ugyan mindketten benne vagyunk a korban, ahogy szokták mondani, közelebb a 30-hoz, mint a 20-hoz, de szerintem ez nem befolyásol semmit. Bár fiatalabb koromban (ami azt jelenti, hogy kb. 18 évesen) még azt terveztem, hogy fiatalon válok majd édesanyává, és 28 éves koromra legalább két kisgyermek anyukája leszek....hát mondjuk úgy, hogy kettőből egy összejött. Viszont, hogy így alakult sem bánom. Sokkal érettebb vagyok, kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb. A párommal ugyan nem vagyunk hosszú évek óta együtt, de az első pillanattól fogva tudom, hogy ő a tökéletes ember, akivel bár nehezen csiszolódtunk össze,viszont nem is találhatnék nála jobb társat. Így a tény, hogy mi ketten egyszer majd bővülni fogunk nem is volt kérdés. Nem görcsöltünk raja egyetlen percig sem. Élveztük az életet. Mondhatni habzsoltuk. Fesztelenül. Utazgattunk, szórakoztunk, buliztunk, rengeteget nevettünk, sírtunk és szerettük egymást (csak azért írom múlt időben, mert mióta szülők vagyunk teljesen máshogy éljük meg a boldogságot).

Aztán egy napon furcsa érzéssel ébredtem. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem egy nő amikor teherbe esik valahogy megérzi és az egész világ máshogy kezd rezonálni körülötte. Na én ugyanezt éreztem. Megvolt a "szokásos" reggeli teszt lepisilés és az 5 perc izgalom. Halvány két csík. Néma csend. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, de azért meglepődtem, hogy ilyen hamar sikerült. Emlékszem, hogy tényleg nem tudtam eldönteni, hogy ez most tényleg két csík vagy csak a szemem káprázik, mert nem volt teljesen egyértelmű. Behívtam Zolit, hogy vizsgálja meg, hátha ő mást mond (mi mást mondana...). Szerintem teljes mértékben lesokkoltam, mert mindenre számított a torkomból kibukó rémült sikoly hallatán. Ugyanaz volt a reakciója. Néma csend és kérdő tekintet, hogy ez most szerintem is az-e mint aminek látszik. És itt húznám le a rózsaszín leplet, amiről mindenki azt hiszi, hogy olyan mint a filmekben. Nem, nem olyan! Mert ilyenkor nincsenek örömkönnyek és egymás nyakába ugrás és toporzékolás, mint amikor 6 évesen megláttad a karácsonyfa alatt a kedvenc babaházad amire oly nagyon vártál. Először a sokk. Aztán a felismerés, hogy ez bizony nem álom. Majd a gondolat, hogy innentől kezdve nem csak saját magadért vagy felelős és minden megváltozik. És a kérdések, amiket még legalább ezerszer felteszel magadnak : " Hogy fogom végig csinálni? Jól csinálom majd? Hogy tartom életben? Elég jó vagyok-e ?" stbstbstb....

Az információ feldolgozás alá került. Szóval csak ültünk egymás mellett még 5 percig néma csendben és hagytuk, hogy az ordító félelem ami hirtelen körénk fonta magát lassan átalakuljon szelíd tervezgetésbe és átadjuk magunkat a nyugodt boldogságnak. Emésztgettük a gondolatot, hogy immáron hárman vagyunk. Ott, azon az áprilisi napon egy család lettünk.

@famousflora