Élet a babával, avagy 4 hónap Oliviával

Kedves Olvasó!

A kislányunk, Olivia a napokban lett 4 hónapos. Rengeteg dolog történt velünk ez idő alatt. Fantasztikusan jó dolgok és lelombozóan rosszak is. Ezerszer feltettem magamnak a kérdést, hogy "Jó anya vagyok-e? Mindent úgy csinálok-e, ahogy a nagykönyvben meg van írva? " Ezek nem azok a kérdések amikre lehet jó választ adni. Valamiféle önigazolást vártam minden alkalommal, hogy megnyugtassam a bennem aggódó anyatigrist. Visszaemlékezve azt gondolom, nem is csinálhattam volna jobban (és ez nem nagyképűség, szimplán önbizalom, de erről még később...), és semmit nem tennék másképp ha ma lenne az első napja köztünk.

Szóval a 9 hónap várakozás alatt valamennyire formálódott bennem egy kép, hogy milyen anya szeretnék majd lenni. Gondolom ezzel minden kismama így van. Rengeteg jó dolgot láttam a nagymamámtól és az édesanyámtól. Mindketten kiváló anyák. Nem is kívánhatnék magamnak jobb példát és tanítókat. Eleinte én is sokat bújtam az interneten fellelhető összes kismamáknak és friss anyukáknak szóló platformokat, weboldalakat és blogokat. Sok hozzászólást is elolvastam különféle témákban. Szegény Zoli ( a párom) mennyire ki lehetett, amikor éjjel felébresztettem azzal, hogy tudja-e a csecsemők miért nem tudnak a szájukon keresztül lélegezni és mi a teendő ha megszólal a légzésfigyelő. A végén szerintem már csak reflexből helyeselt. Mert köztudott, hogy egy terhes nővel nem jó packázni. A minap megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyen voltam terhesen. A válasza az volt, hogy tőlem rosszabbra számított. Tény, hogy nem vagyok egyszerű eset, de fogalmam sincs, hogy tudott elviselni. Első körben az övé minden tiszteletem. Másodikban pedig a lányomé. Aki olyan alázattal és türelemmel viselte az összes kezdeti bénázásom, hogy még most sem találok rá szavakat. Főleg a pelenkázást. Néha csak jót röhögtem magamon, de aztán hamar belejöttem. Eleinte minden alkalommal, amikor vetkőztetni-öltöztetni kellett azt hittem a kezemben marad majd a karja vagy az egyik ujjacskája, vagy rosszul fogom a fejét... stb. De esküszöm sírás nélkül nyugtázta a dolgokat. 

Nálunk a fürdetés kezdettől fogva apás dolog. Olyan, amit apa-lánya együtt csinálnak és abban ő a legprofibb. Sokszor asszisztáltam hozzá, de a végén mindig ki lettem zavarva. De ez így van jól. Szerintem nagyon fontos, hogy az első naptól fogva fonódjon az apa-lánya kötelék. Később ez alakul majd át bizalommá. Így megvannak azok a bevett kis dolgok, mint például az esti fürdetés, szoptatás utáni büfiztetés és pelenkázás ami az "Apa feladat". Nem is igazi feladat, mert imádja csinálni. Nagyon különleges érzés látni ahogy egymásra néznek. Látszik Olivia tekintetéből, hogy valami görög istenként tekint az apukájára. Néha rácsodálkozik, hogy milyen nagy és hatalmas ember, aztán egyetlen mosollyal leveszi a lábáról és a legjobb játszópajtásokká válnak. Különös egyébként, hogy már az elején azt saccoltuk jelen lesz egy ilyen "jó zsaru-rossz zsaru" effektus. És lám... ki nem találjátok ki lett a "rossz zsaru"?! Csak, hogy szemléltessem, az apukája volt az első akire rámosolygott, akivel először hatalmasat kacagott, akinek az ölében 10 másodperc alatt elaludt. Én persze szenvedhettem egy kacajért, de csak az éhes sírást kaptam és nyűgös délutánokat. Persze a jó és a rossz dolgokban ugyanúgy osztozunk. 

Az első hetekben az alvással és a szoptatással ment a legnagyobb harc. Fogalmunk sem volt, hogy kell egy újszülöttet elaltatni. Mert ugyan jól alvó baba még most is, de azért mégis. Az első hetekben az esti alvás nagyon nehézkesen ment. Azt gondoltuk, hogy folyton sétálni kell vele és ha a karunkban elalszik, akkor majd becsempésszük a kiságyába és mi is nyugodtan pihenhetünk majd. Hát nem. Sosem tudtam úgy letenni, hogy ne vette volna észre, hogy éppen apró cselt követünk el ellene. Aztán ez ment kb. 3-4 hétig, vagy kicsit több. És olyan hátfájással küzdöttem a végére, hogy már az ágyból kikelni is csak kín szenvedés árán tudtam. És egy nap átkapcsolt az anya agyam. Saját magam és az önálló alvásra szoktatás érdekében egyszerűen csak betettem az ágyába. Büfiztetés után megpusziltam, megsimogattam, jó éjszakát kívántam neki, betakargattam és ott hagytam. Bevált. Az első alkalommal. Néha van, hogy 2-3 alkalommal még felsír, de mivel azonnal bemegyek hozzá, biztosítom arról, hogy nem hagytam ott, nincs miért aggódnia. Ilyenkor nem beszélek hozzá, nem kapcsolok lámpát sem. Kap egy cumit, egy simogatást és visszaalszik szinte azonnal. Azóta is így alszik el esténként és roppant hálás vagyok magamnak ezért a döntésemért. Hiszen ezzel mindkettőnknek csak jót tettem. A Oliviát megtanítottam, arra hogyan aludjon el nyugodtan nélkülem. És magamnak is, hiszen azóta megszűnt a hátfájásom, és én is hamarabb kerülök ágyba. 

De még mielőtt az altatásra kerül a sor, a nap folyamán az estét általában több, kisebb nagyobb etetés előzi meg. A szoptatásról, már egyszer korábban vallottam egy Instagram posztomban. Ezt is (mint sok más dolgot) határozottan elterveztem. Ugyan nem voltam biztos a sikerben. A terhesség utolsó heteiben nem volt előtejem. Azt gondoltam biztos nem lesz később rendesen tejem se. Olivia születése után (hajnal 4:33) másnap délig zavartalanul aludt amikor bejött a nővér és megkérdezte, hogy megetettem-e már a babát. A naiv válaszom az volt, hogy még nem sírt, hogy éhes (na ezek voltak azok a pontok amikor megrendült a magamba vetett hitem, hogy életben tudom tartani a gyermekem). Felébresztette egy borzalmasan "humánus" módszerrel (egyszerűen befogta az orrát), és megkérdezte, hogyan szeretném megszoptatni. Ülve vagy fekve. Az elsőre szavaztam, mivel sok helyen ezt a pózt javasolták kezdésnek. (Rosszul választottam ma már tudom.) Azt hittem a szülés természetes nehézségei után már egy jófajta "wellness" program lesz az anyaság. Hát nagyon nem. Nem készültem fel a szoptatásra. Jobban mondva nem készítettem fel a mellbimbóimat. Olvastam ugyan, hogy jót tesz ha előzetesen krémezzük, minden tisztálkodás után kicsit nyomkodjuk és ingereljük a bimbókat, hogy hozzászokjon az igénybe vételhez. De őszintén nem vettem komolyan. És akkor még nem találtam rá az Instán egy nagyon jó profilra az @anyatej-re.  Ami az anyukák és az IBCLC laktációs tanácsadók tapasztalatai és tudása alapján működik. És 100%-ban szoptatás párti. 

A második alkalommal sebesre szívta mindkét mellbimbóm a drága kislányom. A harmadik alkalommal pedig több vér jött belőle, mint előtej (kolosztrum). Nem hibáztatok senkit a rossz technikáért. De ha előbb ismerem meg Mira oldalát, biztosan nem követem el azokat a hibákat, amiket a rossz mellre helyezéssel vonzottam. Együtt szenvedtem a lányommal az első hetekben, együtt sírtunk. Ő a türelmetlenség és az éhség miatt, én pedig a sokszor kibírhatatlannak tűnő fájdalom végett. Volt, hogy úgy éreztem feladom és inkább cumisüvegből etetem tovább, mert úgy éreztem nem vagyok képes ezt a fájdalmat elviselni. A véres, kisebesedett mellbimbóim látványa és a lányom szenvedése olyan fizikai fájdalmat okozott, amit még a szülésnél sem éreztem. Minden szoptatás alkalmával teljesen leizzadtam és az izmaim megfeszültek. Ezekről senki nem beszélt. Határozottan szoptatás párti voltam és úgy gondoltam addig fogom a mellemből természetes módon táplálni ameddig csak tudom és elfogadja. De ott, akkor ismét megrendült a fene nagy önbizalmam. Viszont minden fájdalom ellenére nem adtam fel. Ezért pedig ismét hálás vagyok önmagamnak. Olivia egy kiegyensúlyozott, nyugodt, mosolygós és egészséges baba. Amit elsősorban a szoptatásnak köszönhetek. Hiszen semmilyen tápszer és cumi nem ér fel az anyatejjel és a "skin to skin" testkontaktussal. Minden egyes megküzdött szoptatással közelebb kerültünk egymáshoz. Alakult a bizalom és a szoros kötődés. Azóta rengeteget tudok a szoptatás mechanikájáról, fontosságáról és jövőbeni a hatásairól. Egyébként azóta több szoptatós pozíciót is kipróbáltunk,de a fekve szoptatást preferálom. Sokkal könnyebb Oliviának és kényelmesebb nekem is. Arról nem is beszélve, hogy gyakran az éjszakai szoptatás hamar alvássá alakul.

Összegezve a sok jót és rosszat, az egész első 4 hónapunkra jellemző a kitartás és az önbizalom. Hiszen mindez semmit sem ér, ha nem bízunk kellően a képességeinkben és az ösztöneinkben. Azt gondolom, hogy mindez csak egy nagyon erős és biztos kezdés számunkra, mert a java még csak most jön a hozzátáplálással és a fogzással. De úgy érzem a stabil alapot már megadtuk a kislányunknak és nincs más dolga, mint egészségesen fejlődni tovább.

@famousflora