Összefoglaló 2019-ből

ELSŐ RÉSZ

Kedves Olvasó!

Elég rég jelentkeztem új bejegyzéssel. Ennek főleg az volt az oka,hogy elveszett az ihletem. Eltévedtem és összezavarodtam. Mindnyájunkkal előfordult már legalább egyszer az életben, hogy eltértünk a kitűzött célunktól. Elveszve éreztem magam az anyaság dzsungelében, a hirtelen rám zúduló feladatokkal. És valahogy a humoromat is elhagytam félúton, a meg nem értettség és a kiborulás között. Ez nem szégyen. Mindenkinél elszakadhat egyszer a cérna. Ilyenkor két lehetőség áll fent. Vagy mély hallgatásba burkolózol és mindvégig tagadod, hogy valaha is padlóra kerültél, vagy felszeded magad a padlóról nekiállsz és elkezded újra.  Sosem voltam az a csendben hallgatok típus. Mindig is hittem a szó erejében és abban, hogy a megfelelő emberekkel ejtett beszélgetés újra a helyes irányba terel majd.

2019 új kihívások elé állított minket. Úgy érzem maximálisan, a tőlünk telhető legjobb módon álltunk elébe minden problémának. Elcsépelt szöveg tudom, de szülőnek lenni nagyon nem könnyű feladat. Meg kell találni a balance-t a gyermeked, a párod, a háztartás, a munka, szexuális élet és önmagam között. Egyetlen nap sem ugyanolyan, mégis néha roppant mód unalmas. Már maga a tény, hogy otthon vagyok egész nap frusztráló tud lenni. A szülővé válás automatikusan vonzza magával, hogy folyton rágódsz valamin. Egész nap aggódsz. Az év eleje részben ezzel telt. És azzal, hogy folyton a "nem" megfelelő kérdéseket tettem fel magamnak. 

-Mit csinálok jól és mit rosszul? 

-Életben tudom tartani a kisbabám? 

-Mindent tudok mit kell tennem ha vészhelyzet adódna? 

-Mi van ha nem eszik? 

-Mi van ha nem kakil?

-Mi van ha kibukik mindent? 

-Lélegzik? 

-Mikor etessem?

- Hogy alakítsam ki a napi rutint?

...és még hosszasan sorolhatnám. Kérdések végeláthatatlan sora, amikre rájöttem, hogy nincs egyértelműen jó vagy rossz válasz. Nem tudok és már nem is akarok mindent úgy csinálni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ahogy a szomszéd néni mondja vagy ahogy az insta-anyukák diktálják. Rengetegszer éreztem úgy magam egy-egy meghozott döntés után, hogy nem tudtam a külvilág hogyan reagál majd a döntésemre. Mondok egy tök egyszerű példát. 

A lányom 9 hónapos koráig anyatejes baba volt. És imádtam, aztán kevésbé. Ti akik olvastátok a korábbi posztjaimat tudjátok, hogy mennyi küzdöttem azzal, hogy nem alszik eleget. Arra gondoltam, oké, megadom magam a tápszernek. Ment minden, mint a karikacsapás, csakhogy a gyerek még mindig nem aludt/alszik. És mindeközben nekem csak az járt a fejemben, hogy mit szólnak majd azok a barátnőim, akik kiállnak azon elmélet mellett, miszerint ameddig csak lehet szoptassunk. "-Na, ő is a könnyebbik utat választotta." 

Vagy egy másik példa. Sosem voltam láncdohányos és erős nikotin függő, de volt időszak amikor cigarettáztam még a terhességem előtt. Elég stresszes voltam az utóbbi hónapokban. Mivel már nem szoptattam nem is volt akadály. És amikor egy olyan napon voltam túl, amit még az ellenségemnek sem kívánnék, meg akartam inni egy pohár alkohol tartalmú italt és rá akartam gyújtani. Aztán ez az érzés egyre csak erősödött. Akkoriban még Ausztriában éltünk és napi szinten jártunk sétálni a szomszéd lánnyal, akinek néhány hónappal volt csak idősebb a kislánya és amúgy azóta nagyon jó barátok lettünk. Ő nem is tagadta, hogy cigarettázik és, hogy szeret is dohányozni. Rá is gyújtott az utcán séta közben, vagy kávézáskor. Persze mindig megkérdezett, hogy minket zavar-e. Bennem pedig dúltak az érzések. Olyan bátornak tartottam. Kiáll a véleménye mellett. Nem érdekli mások véleménye. Nem foglalkozik a szembejövő rosszalló tekintetekkel. Én persze csak stikában, otthon gyújtottam rá, ahol nem lát senki, nem kell szembenéznem senki véleményével. Aztán az egyik séta alkalmával összeszedtem minden bátorságom és kérdtem tőle egy szállal. Persze sosem, gyújtottam rá a gyerek közelében és azóta az új évben el is hagytam ezt a rossz szokást. 

De többek közt ezek az események voltak azok, amikor sikerült megértenem és elfogadnom mások gondolkodás módját és cselekedetét. Nem utolsó sorban elfogadni azt, ahogy én szeretném csinálni. Megbarátkozni a gondolattal, hogy soha nem leszek mindenki szemében tökéletes nő és anya. Azzal, hogy nyugodtan hibázhatok, nem kell mindig kifogástalanul viselkednem. Nem kell ez miatt rosszul éreznem magam. A mai világban már a csapból is az önmagunk elfogadás folyik, mégis sokan vannak akik nem képesek rá. Én azt hittem igen. aztán kiderült, hogy mégsem. Kifelé azt mondtam és mutattam, hogy igen, de belül őrlődtem. 

Folyt. köv.